Én adtam ki Gábor verseskönyvét. Nagyon szép, beszédes címe van, Párhuzamosok balladája. Közös irodalmár barátunk, Bánosi György révén keresett meg Gábor és elém tette a kéziratot, belenéztem, és egyszerűen éreztem azt, hogy nagyon tehetséges emberrel állok szemben. Talán Füst Milán mondta azt, hogy a tehetséges embereket csak szeretni lehet, úgyhogy gondolkodás nélkül vállaltam a kiadását. Nagyon érdekes kötet, mert érett versek gyűjteménye. Harminc év alatt született versek szerepelnek benne, de nem a szerzői fejlődésről adnak képet, hanem kompakt, egységes, minőségi művészet. Mintha hosszú belső monológ lett volna az egész anyag. Ezért is vállaltam a kiadását. Egyébként szabad versek ezek, központozás nélkül, Gábor címet sem adott nekik, hanem az első sorukat tettük címnek, érdekes szerkesztésű kötet volt. 

Örültünk, hogy előteremtettük azt a kis pénzt, hogy ki tudjuk hozni, és a terjesztők kis példányszámban átvették a könyvet. 2017-ben adtuk ki és egy-két boltban mindig föltűnik egy-egy kötet. Több mint nyolcszáz könyvet adtunk ki eddig, a kiadó neve Hungarovox, „magyar hang”, élő magyar irodalmat adunk ki, verset, novellát, drámát, regényt, esszét, tanulmányt, tudományos ismeretterjesztő munkákat, gyakorlatilag mindent. Van egy olaszos vonulatunk is, ezért néha Italovoxnak is hívnak minket, nemcsak Hungarovoxnak. Évente 30–40 könyvvel jelentkezünk. 

Magam is írok egyébként, úgyhogy próbálok a szerzők fejével gondolkodni és empatikusan kezelni őket. A Hungarovox Betéti Társaság baráti társaságnak is nevezhető, minden szerzővel baráti vagy fél-baráti viszonyt alakítok ki. Gáborral amolyan fél-baráti viszony alakult ki, úgy érzem, hogy szimpatizáltunk egymással. Én is pedagógus-gyerek vagyok, ő is az volt. Én is próbáltam lázadni a fennálló dolgok ellen, ő is, ha másként nem, akkor zenészként lázadt. Megmaradt a kapcsolat, találkoztunk rendezvényeken, egyszer-kétszer a kiadótól, a munkahelyéről jött el hozzánk és adott könyveket: szemérmes fél-barátság szövődött köztünk. Többre egyszerűen nem volt idő, mind a kettőnket sodorta az élet. Karinthy Frigyes írta azt, mikor elkezdtek elmenni a barátai, hogy „egyre jobban tüzelnek föntről”, és tapasztalom az én korosztályomban is, de most már lejjebb is, hogy nagy „tüzelés” van és mennek el az égi Parnasszusra a szerzők.