Immár elodázhatatlanná vált, hogy bonyolult és forrongó korunkat szemügyre vegyük, megbíráljuk és falhoz állítsuk. Erre a gigantikus feladatra egymagában természetesen senki sem vállalkozhat, de – mint szociális lények – kölcsönösen hasznosíthatjuk egymás tudását. Ez úton a gyarmatizmus is szeretné kincseit, eredményeit a közösség javára, rendelkezésére bocsátani, önmagunk és a világ jobb megismerésére, a világmindenséggel való bensőségesebb viszony kialakítására. A mai teória-dömpingben viszonylag új színfolt a gyarmatizmus: gyűjteményünk legrégebbi darabja sem idősebb 15 évesnél. Így a gyarmatizmus nem büszkélkedhet az évszázadok viharait túlélő irodalommal. De mivel Idő amúgy sincs, ez nem jelenthet hátrányt a gyarmatizmusra nézve.

Mi tehát a gyarmatizmus? A gyarmatizmus nem egyéb, mint gyarmatizmus.

A gyarmatizmusnak nincsenek szigorú műfaji megkötései. Az írások tehát – a pillanatnyi hangulattól függően – igen változatosak formailag. A legjellemzőbb – és leggyakoribb – forma a szabad vers, a néhány sorostól a többoldalasig. Ennek különös előnye, hogy utólagos beavatkozás esetén is megtartja formáját, vagyis szabad vers marad. Ritkábban, de azért elég gyakran előfordul nemszabad-vers is, de csak szigorú felügyelet mellett.

A szabad vers is csak vers, vagyis Költészet, és ahol a Költészet, ott dagonyáznak az Érzelmek. A gyarmatizmus telis-tele van Érzelmekkel, Érzésekkel, Lelkiállapotokkal. Például: nyavalygás, izgalom, büszkélkedés, epekedés, szorongás, bolondozás, játszadozás, hála, dicsekvés, félelem, káromolás, féltékenység, áhítozás, békesség, torkosság, bizonytalanság, szerelmes gyöngédség, imádságos kedv, barbár indulatok… Egyszóval mindaz a virág és kóró, ami a Szívben megterem.

Kiről és kinek szól a gyarmatizmus? Félreértések elkerülése végett, még most, idejében le kell szögeznünk: a gyarmatista írások részéről senki sem érezheti magát teljes biztonságban. Nincs felmentés, kibúvó, kivétel. Ami a szövegben „én”, az a valóságban lehet „te” vagy „Ön” vagy „ők” és fordítva. De még az állatok, sőt, a tárgyak sem kívülállóak. Minden és mindenki gyanús, aki él vagy nem él.

A gyarmatizmus nem filozófia, nem gondolkodás, nem spekuláció. Elengedhetetlen feltétel, hogy a nyelv, a szó a gondolatoknak legalábbis egyenrangú társa, akár ellenfele legyen. Magyarán, ha úgy tetszik a szónak, joga van saját felelősségére, saját tömegvonzásával eltéríteni, megváltoztatni, irányítani a gondolatokat.

Így aztán nem csoda, hogy a gyarmatizmus kép-élessége örökké változik: mérnöki pontossággal megrajzolt lélek-vektorokat éppúgy találni, mint homályos látomásokat, félénk sejtéseket. Barbár asszociációk, litániás lelkesedések, csúfondáros ál-teológiák, kozmikus szenvelgések, tüzes indulatok és enervált összegezések egymással is vetélkedő dokumentumai váltakoznak szinte kifogyhatatlan bőségben. Holott a betűk száma milyen kicsiny: mindössze néhány tucat.

A gyarmatizmus pedig egy és csak önmagával osztható.

A gyarmatizmus – a bölcseleti és irodalmi nyereségen felül – további lehetőségeket is rejt magában: kiválóan alkalmas félreértésre, meg-nem-értésre, rosszindulatú azonosításokra, helyesírási-stilisztikai gyanakvásokra, egyetemes műveltség bírásának megkérdőjelezésére, eretnekség – vagy éppen bigott vallásosság – vádjának kimondására, plágium-vádaskodásra, személyiség-zavarok kéjes izolálására, tipikus nagyvárosi besorolásokra, klasszikus ezredvégi távolságtartásra, pszichológiai ismeretek első komoly bevetésére, tiszta vagy nem tiszta szívből jövő kacagásra.

A gyarmatizmus – jelenlegi írott formájában – természetesen még nem teljes és nem végleges. Nem is beszélve arról, hogy a Cipősaroknak, a Holdnak, a Méhecskéknek, a Kígyóknak, az Élmunkásnak, s a többi számtalan szereplőnek és statisztának is meg kell adni az esélyt, hogy válaszoljanak vagy legalább reagáljanak a leírtakra.

Hogy miképpen, arról is szól a gyarmatizmus!

Tehát: betűre fel!

Budapest, 1997. április 28.

(Gyarmati Hodzsa Gábor)