Amikor elveszítünk valakit, aki fontos volt számunkra, gyászunkat és magunkat is kiemeljük a hétköznapokból, a közönyösen folyó időből, hogy megadjuk a végső tiszteletet az eltávozottnak, és megadjuk a méltóságot saját fájdalmunknak. Hiszen veszteség ért bennünket, valaki, akinek személyével idáig csak gazdagodtunk, szinte felfoghatatlan módon nincs többé. A gyásznak külsődlegesen is megadjuk a módját: sötétbe öltözünk és elcsendesülünk.

Erre a temetésre egészen sokszínű társaság öltözött sötétbe. Sokszínű, mert Gábornak, Gabónak, Hodzsának, kinek melyik, nagyon sok helyről nagyon sok ismerőse, kollégája, cimborája, barátja volt.

Hogy úgy igazából mennyire lehetett őt ismerni, nem tudom; nekem gyakorta az volt a benyomásom, hogy valahol azért ő mindig egyedül van, és hogy picit el is bújik a világ elől szemüvege, bajusza és halk beszéde mögé. Az egyedüllétre, persze, van terápia, a kezdeti próbálkozásokat leszámítva Hodzsa mindig társasan muzsikált, erről még lesz szó.
A zárkózottságot feltörni nehéz, sokszor lehetetlen, meg aztán: minek is?, de a temérdek ránk maradt történetből valami képet mégiscsak kapunk. Ezeket majd internetes portálokon lehet olvasni, úgyszintén Nyitrai Péter nagyon eltalált képzelt beszélgetését Hodzsával, a régi baráttal; 35 éves barátságról beszélünk.

Én csak kb. 6 évvel ezelőtt ismertem meg Gábort, hamar jóban lettünk. A találkozás egy kerti partin történt, és vagy két hétre rá elvetődtem a budapesti francia táncházba, ahol egy „jé, te itt?”-tel köszöntöttük egymást. A zenekar befogadott, onnantól kezdve együtt muzsikáltunk. De az együttesen kívül is találkoztunk. Többször vacsoráztunk és zenéltünk baráti négyesben, rendszerint a kertes albérletben, ahol laktam. Friss albérlő voltam, ezért az első alkalommal hozott egy rakás csészét és poharat. Ajándékba. Mikor megköszöntem, megvonta a vállát, és valamit mondott, olyan köhögés és vakkantás közti hangon, aminek az értelme az volt, hogy jól van már, ne cifrázd.

Számos találkozásunk során lassan kialakult bennem a Hodzsa-kép, megszületett a Gyarmati-torta, mely négy cikkelyre osztható.

Egy. A passzív irodalmi ember. Imádott olvasni, falta a könyveket, egyébként a könyves szakmában is dolgozott. Mivel sok közös olvasmányunk volt, gyakran el lehetett sütni ezt a párbeszédet:

– Ismered ezt és ezt a könyvet?

– Azt hiszem, igen. Abban van az, hogy…?

– Abban, igen.

Rendszeresen el is látott olvasnivalóval, illetve ez is oda-vissza működött. És most itt meg ott árválkodik néhány kötet, amit nincs kitől visszavárni (kérni sohasem kellett), és nincs kinek visszaadni.

Kettő. Az aktív irodalmi ember. Gábort, a zenészt sokan ismerték. Azt kevesebben tudják, hogy költő is volt, méghozzá érzékeny, tehetséges és igényes. Szerénysége okán nem erőltette a publicitást, de így is maradt utána költői hagyaték. Az egyik legismertebb egy kötetnyi vers. Nyomtatott formában is, de cédén is, melyen barátok, ismerősök szavalják el a költeményeket.

Három. A passzív muzsikus. Ezen átfogó zenei jártasságát-műveltségét értem. Két lábon járó lexikon volt, teljességgel otthonosan mozgott a rock és a jazz világában, és persze, azt is jól ismerte, ami az ízlésétől távolabb állt. Követői mindig csemegézhettek afféle „rovatából” a Facebookon, az évfordulós megemlékezésekből. De ha eldúdoltam valamit, hogy te Hodzsa, mi ez, akkor legtöbbször azonnal rávágta, ritkább esetben kellett egy fél nap, míg kinyomozta. Persze, metaadatokkal, hogy hányadik albuma az együttesnek, és az kikből állt akkor.

Négy. Az aktív muzsikus. Talán erről volt a legnevezetesebb. A kezdeti szólista önkifejezési formát hamar felváltotta az igazi közösségi élményt nyújtó együttes zenélés. Az egyes formációkat felsorolni is sok. A teljesség esélye nélkül:
Greenfields, Les Alouettes, Írka-fÍRka, Evros, Gábos Barna Trió, Éirí, Arasinda, Hannah Berger Trió és Quartett, Nevetek zenekar, időszakos duók Kádas Ildikóval, Krallics Katival, Burns Katival, lemezeken való közreműködései, többek közt D. Kiss Ildikóval. És az utolsó nagy találkozás Gombkötő Vikivel.

A zenekarokban az egyik leghálátlanabb szerepet vállalta, a kísérőét, aki az alapot adja, és akinek a jelenlétét a táncosok, hallgatók hamar megszokják, pedig nélkülözhetetlen. A zenészkollégák persze, értékén kezelték Gábort, aki nélkül az együttesek kicsit olyanok lettek, mint egy-egy ház földrengés után.

A felsorolásból kitetszik, hogy a zenei stílusok és előadói felfogások ismerőjeként és alkalmazójaként is világpolgár volt. De azt hiszem, a hétköznapi életben is. Világot járó figura, egy személyben Don Quijote és Sancho Panza, Gandalf és Csavardi Samu, énekmondó és garabonciás diák. És a hasonlatosságoktól és irodalmi utalásoktól függetlenül a nagyon szerethető Gyarmati Hodzsa Gábor, aki sokunknak nagyon fog hiányozni.

Jólesz György