Hát, hogy is mondjam…
Képzelt párbeszéd egy percben

– Képzeld, Hodzsám, Viki kérte, hogy írjak röviden rólad, egy-két percben. Szerinted meg lehet írni harmincöt év barátságot egy vagy két percben?
– Hát hogy is mondjam, Petike. (Itt sajátosan csücsöríteni kell, ajkainkat előre-hátra mozgatva, a két kezünkkel pedig úgy teszünk, mintha egyszerre tekergetnénk a vízcsapot.)
Hát nem olyan egyszerű, az ott kezdődik, hogy az ember egy Örkénynek születik, vagy két perc esetén két Örkénynek.
– Mégis miről írjak? A sok könyvről, amiket a kezembe adtál fiatal koromban? A zenékről, amiket kazettára másoltál? Vagy a közös munkáról?
– Hát arról írhatsz, de ne a zenészmunkáról, az ott és akkor van, utána elszáll, senki nem emlékszik, írjál közös szerelésről, építésről, a szögelésről, amikor igencsak sokszor siralomra nyitánk a mi szájunkat, annak maradt nyoma, néha hetekig fekete volt a körmünk. Utána volt csak igazán jó táncházazni, másfél óra d-moll…
– Elköszönök Hodzsám, letelt az idő.
– Hát igen, Petike, letelt az idő, így megy ez.
– Az Úristen kegyelme legyen veled, és az örök világosság fényeskedjék néked, nyugodjál békében!
– Hohó, nem úgy van az, akkor örök redőnyt is kívánjál, tapasztalat szerint nem olyan könnyű világosságban nyugodtan nyugodni.