Ha Gábor személyiségét két szóval szeretnénk megidézni, akkor az autonómia és a hűség lennének a legtalálóbbak. Az autonómia, az önmagához való hűség, kiegészül a barátaihoz, az elvekhez, értékekhez való hűséggel. A könyvekhez, az olvasáshoz is hű volt, éppúgy, mint a zenéhez, amellyel eljegyezte magát. A mintegy kétezer kötetet számláló gyűjteményéről, a Barbara magánkönyvtárról készített katalógusa megmutatta érdeklődésének súlypontjait. Filozófiai kötetekkel kezdődött a lista – az egyes számot a háromkötetes Platón kapta –, utánuk sorakoztak a zenei, zenetörténeti vonatkozású könyvek, a verseskötetek. Egyik könyvespolcára ezt a figyelmeztetést erősítette a mester: „Mélyvíz, csak úszóknak!”

A katalógusszámok alapján nehéz rekonstruálni a könyvek gyűjtésének, még inkább olvasásának folyamatát, szakaszait, de tudható, hogy az 1980-as évek közepe – a katonaság után, Pesten megkezdett új életszakasz – a szellemi felfedezések ideje volt. A Patetikus Szútra kapcsán felidézte, hogy ezt a versét „megérintette az akkoriban hirtelen kitárult ablakokon beáradó fény… Abban az időben kezdtünk találkozni a Buddhista Misszió kiadványaival, Hamvassal, Junggal stb.” Szívesen beszélt az őt legjobban érdeklő szerzőkről. Hamvastól a Karnevált sokszor elolvasta, gyakran hivatkozott rá. Foglalkoztatta Határ Győző gondolkodása, kedvelte a filozófiai műveit, az Özön közönyt, a Szélhárfát. Weöres Sándor költészetét nemcsak a Sebő és a Kaláka együttes versmegzenésítéseinek hallgatójaként csodálta, hanem az életmű olvasójaként is. És a Szentkuthy-rajongás! Amikor látott egy lányt a villamoson, aki a Narcisszusz tükrével küzdött, úgy mosolygott rajta, mint aki már maga is átevickélt Szentkuthy Miklós mélyvízén. „Tényleg nem adja meg magát könnyen, néha egyáltalán nem. Az én szememben olyan, mint valami nagyon finom, nagyon erős ital (mondjuk Tátra tea), amiből csak egy gyűszűnyit lehet inni egyszerre.” Hodzsa, az Arasinda tagja, kedvelte Fehér Béla Törökméz című regényét; nagyra tartotta Sebeők János Sárkányviadalát és Hisztériumjátékát. 

Ő, aki szívesen és hevesen vitatkozott, nehezen adta be a derekát zenei és írósztároknak. A szabályt erősítő kivételnek számított Umberto Eco, akiről 2024 elején írta: „Négy könyvét olvastam (A rózsa neve, A Foucault-inga, A tegnap szigete, Pape Satan). Mind a négy lenyűgöző, mellbevágó, és mind a négy ’levett a lábamról’. A negyedik könyv (ami folyóiratokban megjelent rövid írásokból áll) különösen meglepő volt számomra: egyszerűen nem tudtam ’vitatkozni’ vele, mert nem volt miért, szinte 100%-os arányban egyetértettem vele, ami igen komoly teljesítmény. (Akik közelebből ismernek, azoknak szabad meglepődni!)” Talán őt magát is meglepte, hogy idősödve mennyire belefeledkezett a Harry Potter-regényfolyamba. 

A szenvedélyes olvasónak és gyűjtőnek egy költözés után meg kellett válnia könyvtára egy részétől, mert az új lakásban már kevesebb volt a hely polcoknak, de így sem mondott le a vadászatról. Kincsesbányája volt a Verseny utcai lomipiac, ahol könyveket, használt cd-ket szerzeményezett, és munkából jövet útba ejtette a Nyugatinál parkoló könyvszekeret. Nem ment el tétlenül a lépcsőházba kitett, elvihető holmi mellett sem. Időnként megkérdezte, hogy nem kell-e neked ez vagy az a könyv, például volna éppen egy példány Gonda Jazz című alapművéből, amellyel ő is megalapozta a műfajra vonatkozó elméleti, történeti tudását. Máskor a lengyel szakács-, a georgiai kerámiaművészetről szóló könyvvel lepett meg. Hasonló attitűd mutatkozott az életen át tartó zenei gyűjtésében is. Csak legyen meg referenciaként a lemez, vélte a gitártanár, bármikor jól jöhet. Ha külföldi utadon elszédültél egy zeneműbolt kottakínálatától, gyorsan jött a tanács: „egyszerű, mindent megvenni és itthon válogatni.”

A gitárakkordoktól és a hangszerektől kezdve a történelmen, politikán át a filozófiáig mindenféléről lehetett beszélni vele. Ha találtál egy képet az interneten, amelyen Nick Cave nagy halom könyv társaságában hever, és az egyik jól láthatóan a Prae, Szentkuthy műve, amely neki is ugyanabban a kiadásban volt meg, együtt tanakodhattál vele, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Vagy ha videót láttál arról, ahogy Frank Zappa kérésére Bige József a budapesti lakásán tárogatózik, ő alighanem megjegyzi, hogy a Kaláka felvételein is szerepelt a fúvószenész. Ossz meg vele egy szokatlan képet, amelyen Miles Davis gitárt tart a kezében, és együtt tájolhatjátok be, hogy nemcsak a rajta lévő ruha, hanem „a gitár is passzol a 30-as évekbeli folkbandákéhoz, amíg a Martin D le nem uralta a pályát”, és „gondolom, ezen korrepetálta” John McLaughlint.

A zenész, az olvasó, a gyűjtő: három aspektusa annak, aki a felfedezésekre nyitott és eredményeit nem akarja magának megtartani. Gábor igyekezett a megközelíthető tudást maga köré gyűjteni és megosztani másokkal, miközben tisztában volt a lehetséges tudás határaival. Gyarmatizmus-definíciójában így írt: „Immár elodázhatatlanná vált, hogy bonyolult és forrongó korunkat szemügyre vegyük, megbíráljuk és falhoz állítsuk. Erre a gigantikus feladatra egymagában természetesen senki sem vállalkozhat, de – mint szociális lények – kölcsönösen hasznosíthatjuk egymás tudását.” Ironikus beállítottsággal szemlélte magát és a világot, humorának egyik tanújele éppen a „gyarmatizmus” kifejezés. Mert ugyan ki választhatna becenevet, szerzői nevet egy „izmus” után, ha nem épp ő maga alkotta azt? A személynévből kreált izmus, illetve az abból fabrikált név maszkja áttetszően takarta kilétét annak a férfinak, aki Hamvastól tudta, hogy a humor a maja utolsó fátyla.