Na kérem szépen… Bús Mónika kihívására, én is felpöttyentek ide 10 lemezt, ahogy illik. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a XX. századba születtem, ráadásul gyerekkorom-kamaszkorom épp a rock aranykorának idejére esett. Azt soha nem vallottam, hogy a „rock örök és elpusztíthatatlan”, tudtommal még a bretagne-i sziklák is vitatják ezt a nézetet. A jó zene viszont örökérvényű. Szóval akkor elsőre mindjárt itt van ez a Deep Purple-lemez, sorrendben az ötödik lemezük, de ez volt az első igazán Deep Purple-ös lemez. Ma már nem is kérdés, hogy rocktörténeti esemény volt a lemez megjelenése, a kemény (de intelligens) rock máig meghatározó jelentőségű produkciója. Persze anno még csak egy-egy dalt hallottunk itt-ott a rádióban, az egész lemezt csak később ismertem meg, de teljesen mindegy. A Speed King, a Flight of the Rat, no és persze a Child in Time életem első igazán megrázó zenei élményeit jelentették.

---

Na kérem, akkor 10/2. 1973-ban jelent meg a Bergendy együttes Hétfő című albuma, ami több szempontból is különleges volt. Egyrészt a hazai beat/pop/rock vonulatban ez volt az első dupla lemez, másrészt kis jóindulattal „concept” albumnak is nevezhetjük, ami azt jelenti, hogy a lemez több mint véletlenül összedobált dalok halmaza. De a legnagyobb kuriózum, természetesen, maga a zene volt. Bár az album, zenei értelemben, az előző lemez (melyen az emlékezetes Jöjj vissza, vándor c. opusz is szerepelt) logikus folytatása, továbbfejlesztése, mégis sok újdonságot, meglepetést hozott. Mint tudjuk, a tagok többsége a jazz világából érkezett a zenekarba, a lemez mégis a rock világához tartozik. Rendkívül sokszínű, bátor anyag, pazar hangszereléssel, és a legjobb alkotói korszakát élő Demjén Ferenc szövegeivel. Kemény, rockos riffek, érzékeny balladák, gazdag vokál, egzotikus ritmusok, elszabadult improvizációk és persze még kellő mennyiségű humor is fűszerezi a lemezt. A kritikusok keserűen jegyezték meg, hogy az anyag legcsillogóbb darabjait is elhomályosította az Iskolatáska című csacskaság…

---

Na kérem, 10/3. Bele a mélyvízbe! Frank Zappa: Roxy & Elsewhere (2 LP, 1974). Első találkozásom Frank Zappával igen jól sikerült. Mai napig ez az egyik kedvenc Zappa lemezem, legalábbis az első korong. Első információm Zappáról egy nem túl komoly beat-lexikonból származott, de viszonylag korrekten írta le: „bohóc és komoly muzsikus egy személyben”. Ő maga így mondta: „Én egy zeneszerző vagyok humorérzékkel”. A Roxy lemez ezt fényesen igazolja. Ha valaki azt mondja, hogy a beat/rock az „könnyűzene” és „jejejézés”, annak ezt a lemezt nyugodtan oda lehet dörgölni az orra alá. Megjegyzem, Zappa nem törekszik a minden áron való bonyolultságra, és a lemez kacifántos darabjai is valahogy magától értetődőek, lendületesek, fülbemászóak. Az ember csak akkor kap a szívéhez, ha meglátja a kottát. Jó példa erre az Echidna’s Arf c. opusz, ami állítólag ELP-paródiának készült, vagy a Don’t You Ever Wash That Thing című, nem is tudom, jazz-rock-burleszk vagy mi. Zappa forever!

---

Na kérem, 10/4. A változatosság kedvéért, még mindig a 70-es évek. Következő áldozatunk a „supergroupok supergroupja”, az Emerson, Lake and Palmer trió tripla koncertlemeze. A tagok a Nice, a King Crimson és az Atomic Rooster nevű zenekarokból jöttek. Minden szempontból különleges zenekar volt. Keith Emerson billentyűs és színpadi ádáz, Greg Lake basszusgitáros-gitáros-énekes és Carl Palmer ütős olyan magas színvonalú muzsikával állt elő, ami korábban elképzelhetetlen volt a rock berkeiben. Emerson vonzódása a klasszikusokhoz már a Nice-ban is megmutatkozott, többek között Bach- és Bernstein-feldolgozásaival. Az ELP első lemezén pedig Bartók Allegro Barbaro-jának sajátos átirata hallható. A fenti tripla koncertlemezt hallgatva rögtön feltűnik, mennyire másképp szólnak a darabok a stúdiólemezeken és a koncerteken. A stúdiólemezek „illedelmesnek, jólfésültnek” tűnnek a koncertek zabolátlan előadásához képest. Különösen igaz ez a Toccata c. opusz (Ginastera argentin zeneszerző műve) hátborzongató koncertváltozatára. A legenda szerint Emerson remegő térdekkel beállított a Svájcban élő Ginasterához, és megmutatta a demófelvételt az engedély megszerzéséhez. Legnagyobb meglepetésére Ginastera el volt ragadtatva, és olyasmit mondott, hogy Emerson jobban ráérzett a mű lényegére, mint ő. (Természetes, hogy rengeteg zenekar inspirálódott az ELP munkásságából. Például Csehszlovákiában a Collegium Musicum, nálunk a V’73 trió.)

---

IGEN, kérem szépen, ez az a bizonyos lemez, amit magammal vinnék a lakatlan szigetre. A Yes együttes 1974-es Relayer című lemeze. A Yes együttes sajátos helyet foglal el a rock műfajában: sok zenerajongó „kerüli” őket, talán emelkedett, szimbólumokkal teli szövegeik, bonyolult, himnikus zenéjük, az énekes (Jon Anderson) magas, feminin énekhangja miatt. 

Zenéjüket nehéz lenne leírni a szokásos versszak-refrén-szóló-refrén stb. sémával. A többé-kevésbé a rock alapját képező blues, R&B, rock and roll-elemeket csak elvétve lehet felfedezni a Yes felvételeiben. Hosszú és még hosszabb kompozícióval sikerült magukra haragítaniuk a rockszakírókat, és alighanem ők is hozzájárultak azon téveszme kialakulásához, hogy ami hosszú, csak rossz lehet. (Vajon Gustav Mahler mit szólna ehhez?)

A lemezen mindössze három felvétel hallható, egy 22 perces és két 9 perces. Az első, a Gates of Delirium egyébként Tolsztoj Háború és béke c. könyvéből inspirálódott. A darab záró „himnusza” Soon címmel önálló kislemezen is megjelent. A legszebb rockdal, amit valaha is hallottam. A következő, Sound Chaser c. felvétel tanulmányozását mindenkinek ajánlom, aki úgy gondolja, hogy a rock nem több mint jejejézés. Hátborzongató ritmus- és dallamkavalkád, mindez olyan könnyedén, hogy az ember szinte észre sem veszi, micsoda vad dzsungelbe csalták be. A harmadik, To Be Over c. himnikus szépségű dal méltó zárása a lemeznek.

---

Na kérem… 10/6. Ez a pillanat is eljött! Mahavishnu Orchestra: The Inner Mounting Flame (1971). A háttérben, akarom mondani, előtérben természetesen a brit gitáros, John McLaughlin áll. Miután egy kicsit átköltözött Amerikába, részt vett Miles Davis korszakalkotó In A Silent Way és Bitches Brew c. albumai felvételén, alakított egy saját zenekart. (A névadásban az indiai spirituális tanító, Sri Chinmoy segítette.) McLaughlin abban az időben minden vitán felül a világ legvirtuózabb gitárosa volt, olyan tempókkal, technikákkal, különleges skálákkal és harmóniákkal lépett színre, ami azelőtt elképzelhetetlen volt. Megjegyzendő, hogy McLaughlinnál a virtuozitás nem öncélú bűvészkedés: minden hangnak, futamnak jelentése van, tudja, hogy mit miért játszik. Hősünk azonban nem csupán fantasztikus előadó, hanem zseniális komponista is. Ezt már korábbi szólólemezein is megmutatta, a Mahavishnu Orchestra pedig valami egészen újat hozott a jazz világába. 1971-es, első lemezük a szó legjobb értelmében vett jazz-rock. A lemez az épp csak megszületett műfaj máig egyik legfontosabb produktuma. John McLaughlin káprázatos gitározását a nem kevésbé virtuóz Billy Cobham dobos támasztja alá, aki ebben az időben szintén világelső volt a maga hangszerén. A hegedűs Jerry Goodman, a cseh származású Jan Hammer billentyűs és az ír Rick Laird egészítették ki a csapatot. A zenéjükről csak annyit, Zappát idézve: „feltétlenül hallgasd meg!”

---

10/7. Na kérem, megint jazz. Azon belül is, a vokális jazz, mégpedig a sokszólamúság jegyében. A jazz-vokál formációk legemlékezetesebb csapata a Singers Unlimited. Első hallásra egy kb. 15 tagú kórusnak gondolnánk, pedig mindössze négyen voltak. Bonnie Herman, az érzékien szép hangú énekesnő (Woody Herman rokona) mellett Len Dresslar, Don Shelton és a harmóniák lehetetlent nem ismerő „varázslója”, a félelmetes Gene Puerling alkotta a csapatot. Sajnos, idehaza nem nagyon ismertek. Ennek több oka is van: egyrészt aránylag rövid ideig, egy bő évtizedig működtek, másrészt a stúdió munkára koncentráltak, nem koncerteztek. 1971 és 1982 között 15 stúdiólemezt készítettek, ebből négy „a cappella” lemez, a többi változó közreműködőkkel készült. Repertoárjuk igen nyitott: Bachtól a Beatlesig, Ellingtontól Joni Mitchellig, Sinatrától a bossa nováig minden belefért. Gazdag vokáljukról, finom, érzékeny stílusukról azonnal felismerhetőek. Egy anekdota szerint, valamelyik amerikai jazz-iskolában az volt a legnagyobb büntetés a helytelenül viselkedő diákok számára, hogy le kellett írni egy Singers Unlimited-felvétel harmonizációját.

Megjegyzendő, hogy a Singers Unlimited elődje a „The Hi-Lo’s” ami a S.U. megszűnése után újraélesztette önmagát a nyolcvanas években. A Singers Unlimited hatása igen jelentős, sok későbbi csapat tekinti példaképének. Ajánlható pl. a Voctave nevű formáció: nem jazz, viszont bársonyosan finom polifónia, vétek kihagyni! 

---

10/8. Ismét nagy pillanat jött el, kérem szépen, mégpedig a magyar „világzene” legszebb pillanata! Itt mindjárt muszáj egy kitérőt tenni. A „világzene” kifejezés mára igencsak devalválódott, és többnyire ízléstelen katyvasz, „etnopancs” értendő alatta. A szó, hogy-hogy nem, már a század közepén is létezett. Konkrétan, Demény János 1946-ban megjelent Bartók-életrajzában írja a következőket: „a magyar népzene – Bartók műzenéjében – világzenévé vált”. A Kolinda a 70-es években alakult. Bár ők is az akkor ébredező táncház-mozgalomhoz kapcsolódtak, zenéjükben eltávolodtak a szigorúan autentikus előadásmódtól, és a népi dallamokban, szövegekben rejlő érzelmeket, gondolatokat, drámát – Bartókhoz hasonlóan – modern zenei eszközökkel értelmezték, „nagyították fel”. A tradicionális dallamok mellett kompozíciók is megszólaltak lemezeiken. Hangszerhasználatukban is messze túllépték az „orthodoxia” határait. A magyar dallamok közé pedig bolgár, macedón és más dallamok is keveredtek. Egzotikus, páratlan ritmusok, szilaj tempók, pazar improvizációk váltakoznak bársonyosan finom balladákkal – s mindez a legmagasabb ízléssel, rendkívüli igényességgel összehangolva. Mint tudjuk, zenéjük nem volt elég jó a magyar hanglemezkiadás mindenható urainak, így aztán a legtöbb lemezük Franciaországban illetve Hollandiában jelent meg. Fenti lemez sorrendben a harmadik, 1979-ben jelent meg a francia „Hexagone” kiadónál. Ez egyben az utolsó lemeze is volt az eredeti Kolindának: pár év szünet után két lemez erejéig a Makámmal közösen zenéltek, majd az eredeti nevükön szerveződtek újjá. A közreműködők közül feltétlenül meg kell említeni Dabasi Pétert (mandolincselló, gitár, ének, gadulka, kaval stb.), Zsigmondi Ágit (ének, furulya stb.), Lantos Ivánt (bőgő, ének stb.).

---

10/9. Hogy ma se maradjunk zene nélkül! Most egy (sajnos) kevéssé ismert előadó következik: Enzo Enzo (született Körin Ternovtzeff), orosz származású francia színésznő-énekesnő. Be kell vallanom, az utóbbi évtizedek kínálatában ő az egyetlen sanzonénekes, akit meg bírok hallgatni. Le jour d’à côté című, ötödik lemeze 2001-ben jelent meg. Ez az első lemez, amit hallottam tőle, máig ezt szeretem leginkább. Itt nincsenek extrém ritmusok, hátborzongató futamok: a lemez bensőséges hangulatú, finoman hangszerelt, többnyire lírai dalok gyűjteménye. Enzo Enzo érzékeny, kissé fátyolos hangját gyönyörűen támasztja alá a választékos, de nem hivalkodó zenei háttér. (Érdekesség, hogy a szerzők közt szerepel egy bizonyos Claude Vadasz nevű, nyilván magyar származású illető is.) Ha mindenáron keresni kellene valami hasonló hangulatú produkciót, leginkább Suzanne Vega jutna eszünkbe.

---

Na kérem… a zsűri, hosszú és keserves vita után, ezt a lemezt hozta ki, tudván-tudva, hogy lehetetlen igazságos és mindenki számára megnyugtató döntést hozni. Andrew Lloyd Webber zeneszerző és Tim Rice szövegíró munkája, a Jesus Christ Superstar, a legelső rockoperák egyike, 1970-ben jelent meg. A mű Jézus életének utolsó napjait dolgozza fel, Máté evangéliuma alapján. Zenéje, bár többnyire rockzenei alapokon nyugvó dalok sorozata, mégis igen választékos. Hatalmas apparátus működik közre, szimfonikus zenekar és több kórus is gazdagítja a hangzást. Felületesen nézve stíluskavalkádnak is tűnhet a lemez, de valójában teljesen egységes anyaggá áll össze. Nehéz pontosan megmondani, hogy miért is olyan jó, de számomra a megunhatatlan lemezek közé tartozik. Annak ellenére, hogy a zenész közreműködők között nemhogy sztárokat, de még ismerős neveket sem igen találhatni, a zene lenyűgöző, választékos, hibátlan. Az énekesek is maximális teljesítményt nyújtanak: mindenekelőtt kiemelendő a Jézus szerepét éneklő Ian Gillan (a Deep Purple énekese). Máig nem hallottam az övéhez mérhető előadást. Júdás szerepében Murray Head szintén nagyszerűt alkotott, és ugyanez elmondható a többi főszereplőről is (Yvonne Elliman – Mária Magdolna, Barry Dennen – Pilátus, Victor Brox – Kaifás stb.). Rendben is volt minden, amíg nem csináltak filmet belőle. Sajnos a film, ne szépítsük a dolgot, makulátlan giccs lett. Néhány jól kitalált jelenetet leszámítva, az egész film igen lehangoló. Ami pedig a zene filmhez készített változatát illeti, egyszer meghallgattam, azóta is büszke vagyok rá, hogy maradandó károsodás nélkül kibírtam. A főszereplő mind színészileg, mind énekesként harmatgyenge, viszont megjelenésében megtestesítette azt a tudományosan nehezen igazolható tételt, hogy a Jézus Krisztus hippi lett volna. – A hazai vonatkozásokkal kapcsolatban most csak annyit, hogy hallottam egyszer Máté Pétert (igen, Máté Pétert!) Júdás szerepében. Fenomenális volt!

(2018)