Ha Gyarmati Hodzsa Gábor, a zenész alakját próbáljuk felidézni, nemcsak arra érdemes figyelnünk, hogy ő maga milyen zenéket játszott, hanem arra is, hogy milyenek voltak a zenehallgatási és -gyűjtési preferenciái. Pályáját joggal lehet a folkhoz, a már önmagában is nagyon is változatos területhez kötni az együttműködései alapján, de az érdeklődési köre, ízlése, tájékozottsága sokkal szerteágazóbb volt. Őt, aki annyi nép zenéjében mozgott otthonosan, vonzotta a rock és a jazz is. 

Szívesen beszélt kedvenceiről, és szóvá tette, ha valamit nem szeretett. Idegenkedett a kultikus bizonyosságoktól. A beethoveni géniusz romantikus szobra nem állt meg nála a lábán. Szeretett Hamvas Bélájának is ellentmondott – aki Beethovent „titáninak” nevezte –, de a kései kvartettekkel kivételt tett. „Titáni” erő dolgában inkább Sztravinszkijnak, Bartóknak adta volna a pálmát. Tesla lemezjátszón hallgatott régi LP-i között ott volt Sztravinszkij moszkvai szereplése a Melogyija kiadó korongján. Végignézett a tájon, amely feltárul a Kékszakállú C-dúr pillanatában. 

Tájékozódásának irányt szabtak a hatvanas, a hetvenes évek. „Bár gyerekként szerettem a klasszikus zenét is – Mozart d-moll zongoraversenyét, Fischer Annie előadásában rongyosra hallgattuk a testvéreimmel – de igazán az akkoriban születő új zenék hoztak lázba.” A hatvanas évek könnyűzenéje: mintha az embert hátba vágná a napfény, gondolta, és talán nem véletlenül utalunk itt a Beatlesre, a Good Day Sunshine-ra. Paul McCartney-t az egyik legnagyobb ma élő zeneszerzőnek tartotta, de ezzel nem John Lennont becsülte le. 

„Örök kedvencei” között szerepelt a Beatlestől a Help!, méghozzá a Deep Purple feldolgozásában, és a Within You Without You a Sgt. Pepper’s albumról, George Harrison szerzeménye. Az antibeethoveni bálványdöntés a könnyűzenei terepen is szedett áldozatokat. Nem úszta meg Clapton, szakmai szemmel nem tartotta nagyra – „a nőknek játszik”, morogta –, a Cream együttes tagjaként a harmadik helyre sorolódott „a két zseni”, Bruce és Baker mögött. De mintha Hendrix alakja sejlene fel a Fekete kézben fehér gitár kezdetű versében. 

Lehet, hogy a napfény nem is a hatvanas, hanem a hetvenes években vágta igazán hátba az embert? Ezt az évtizedet tartotta a legjobbnak a Rolling Stones periódusai közül: amikor Mick Taylor ott gitározott. Szeretett néhány dalt az LGT-től (ilyen volt a Mindig csak ott várok rád), de szomorúan gondolt a Syrius elvesztésére. A Yes együttes, John McLaughlin, Frank Zappa munkáit a késő hetvenes évektől fiatal kortársként, lelkesen, szinkronban követte. Zappában nemcsak komoly felkészültsége, fegyelmezett munkamorálja imponált neki, hanem a humora is: imádta a Montanát, a méhészkedő, fogselyemültetvényt ápoló, pigmeus póni hátán lovagló cowboy kalandos történetét. 

A progresszív rockhoz sorolható alkotók magas szintű zenei tudására tekintett, és bosszantották azok a történeti narratívák, amelyek a szakma értékmérőin kívül eső terminusok szerint rajzolták meg a huszadik század utolsó harmadának fejlődésvonalait, vonták meg annak rocktörténeti mérlegét. Ez az attitűd okozhatta, hogy lebecsülte Lou Reedet („nem érdekel”) vagy Iggy Popot – akik viszont pont az ő hőseit, Zappát, McLaughlint pocskondiázták –, és különösen bosszantotta a punk felmagasztalása, miközben értékelte a Police teljesítményét. A Dire Straits zenéjét sablonosnak tartotta. 

A klasszikus és a progresszív rock rajongója felfedezte magának a Kalákát, a versmegzenésítés finomságait, és az akusztikus megszólalás híve lett. Mire az ír zenei hullám ideért, már felkészülten érte. A „világzene” sem hagyta hidegen, viszont a kommersz mixtúrák ellen az „etnopancs” kifejezés félelmetes kritikai fegyverével szállt síkra.

A hetvenes évek, amikor minden zene a legjobb volt, már nem tértek vissza. Sokáig követte McLaughlin pályáját – az egyik pesti koncertjekor sorban állt, „ott lebegtünk élet és halál között”, hogy  egy albumára dedikációt kérjen, és nem is várt hiába, a legkitartóbbakat végül beengedték. Ám a régi csodát – hogy „Mekláfin” régi lemezein mindig egy új világ tárult ki –, már nem érezte a legújabb felvételein.

Szakmai pályájához biográfiai és diszkografikus adatgyűjtései is hozzátartoztak. A populáris zene különféle feldolgozásokban vissza-visszatérő sztenderdjeiről szóló hatalmas adatgyűjtésének aligha adhatott volna bizarrabb címet: a Gennylexikon valójában mélyreható és kitartó történeti érdeklődésről tanúskodott. Olyan, saját kezűleg vezetett katalógusa is volt, amelyben országonként sorolta fel és részletezte az egyes jellemző népi hangszereket. Gitártanárként pedig gyűjteni kellett mindent, felvételt, kottát, szakkönyvet, ami az oktatásban jól jöhetett. Saját gitárakkord-lexikont szerkesztett, mert tudott praktikusabbat, életszerűbbet a közkézen forgóknál, és amúgy is megbízható iránytűre van szükség az akkordjelölések világában – ahhoz képest ugyanis „az Őskáosz egy szabályos négyzet”.

Szívesen adott, csereberélt. Az enciklopédikus igényű lemezgyűjtő, aki előtt újabb távlatokat nyitott az mp3 megjelenése, nem feledte azt sem, hogy legjobb LP-t hallgatni, hanyatt fekve, fejhallgatóval. Rendszeresen kölcsönzött CD-t a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból – közeli barátja, Kiss Katalin könyvtáros közreműködésével, akinek egykor a Molen Rúzs című dalát ajánlotta –, az online zenemegosztással pedig a csillagos ég lett a határ. Hamar felfedezte a Facebookban rejlő lehetőségeket: zenei posztjainak egy részét indokolhatta ugyan az aktualitás, de gyakrabban voltak egy átgondolt program kifejeződései. Nemcsak a kedvenceiről, a kevéssé ismert, félig-meddig elfeledett alkotókról számolt be, hanem új felfedezettjeiről is. 

Izgalmas volt követni a posztjait, olvasni a véleményét. Egy ízben összeállította tíz kedvenc albumának listáját, és tanulságos sorozatot indított a Facebookon Mai andalgónk címen. Jeles alkalmakkor így emlékezett meg azokról a muzsikusokról, akik már nincsenek közöttünk: „boldog születésnapot odaát, és köszi a zenéket!”