A család megemlékezése Gáborról, nővére tollából:

Egy alföldi kisvárosból, Félegyházáról, Petőfi és Móra városából származik, közel Kecskeméthez, Kodály Zoltánhoz. Ez a szellemiség rányomta bélyegét a későbbi fejlődésére is.

Gábor ötgyermekes pedagógus családban született középső gyermekként. Tehetséges volt, mind a matematikában, mind a zenében, majd az irodalom terén is megmutatkozott különleges adottsága. Nyelvi zsenialitása, humorérzéke utolérhetetlen.

A helyi ének-zenei általános iskolában szerezte meg a zenei alapokat. A kötelező zongoratanulás azonban nem vált be nála. Három év után olyan magas szintre emelte a tudását – ahogy ő mondta –, hogy meg tudta különböztetni a fehér billentyűket a fehérektől.

Már akkor is a gitár felé kacsingatott. 15 évesen kapta az első gitárját, ezzel el is dőlt a sorsa. Innentől már csak ez érdekelte, és a versek, az olvasás. Még tanulás helyett is a zenével foglalkozott.

Az érettségi szünetben azonban „megismerkedett” a tankönyvekkel is. Kitűnőre vette a vizsgák akadályait, ami egyenest a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára repítette. Egy darabig működött is a főiskolán a dolog, „amíg meg nem unták egymást”. Sajnos a várva várt szabadság mégsem érkezett el, mert a katonaság is felfigyelt erre a lépésére. Behívó van – kibúvó nincs.

Az gyorsan kiderült, hogy nem ő lesz az évszázad hős katonája, de felfigyeltek matematikai tudására, precizitására. Így a két év a számok és a papírok közt telt el az irodán.

Munkahelyein szerették, mert megbízható és pontos volt, míg nem egy nap úgy döntött, nem megy többet ilyen helyekre. Vállalta inkább a nélkülözést, a bizonytalanságot, hogy megvalósítsa álmait, hogy a zenének élhessen.

Korai zenei fejlődésére a Sebő együttes majd a Kaláka volt nagy hatással. Az utóbbi egy életfogytig tartó szerelemnek bizonyult. Ekkor fordult a versek felé is, és számos saját megzenésített alkotása is született.

Az összes hangszeren való játékot autodidakta módon tanulta meg. Számtalan együttesben játszott. Nem gyűjtött anyagi javakat, számára a hangszer, a zene volt az igazi érték.

Folyamatosan képezte magát, minden új hangszerben új lehetőséget látott, hogy többet adhasson, még inkább kiteljesedhessen. Bár ő is sikerre, elismerésre vágyott, mint minden zenész, de alázattal „beült a sorba”, hogy hozza a biztos alapokat a zenekaroknak. 

Élete zenei csúcspontja a Viki – Hodzsa duó volt. Ebben mindent elért, amire csak vágyott zenészként.

Csendben ment el, mint ahogy élt. 

Egyik versével búcsúzunk Tőle: 

„Csak azt a pár szál virágot
mely túléli a sivatagot
Csak azt a néhány tiszta pillanatot
mely bevilágítja az űrt
Csak azt a pár suta szót
ami egyáltalán szóra érdemes
Azt nézd Uram!”

Búcsúznak tőle testvérei: Klári, Laci, Isti, Palkó
Rokonai és művésztársai

Ég veled, Gabó!